Egy Azahriah-megjelenés mindig nagy port kavar a médiában, legyen akármilyen jellegű is. Ehhez képest Magyarország legnépszerűbb előadója még ezt is új szintre emelte, amikor egy Instagram sztoris belebegtetést leszámítva mindenféle előzetes kampány, bejelentés, dátum vagy teketória nélkül kidobta harmadik önálló albumát, a skatulya I-et.
Egy ilyen megjelenés esetén természetesen azonnal felrobban a média, de szerencsére a trendekkel szakítva sok portálon itt nem a bulvár felől ragadták meg az albumot, hanem ténylegesen a zenéről esett szó. Szögezzük le az elején, hogy ez is egy ilyen írás lesz, úgyhogy aki azt várta, hogy valami sarkos véleményt fogok megfogalmazni a 22 éves előadó nyilvánosságban betöltött szerepéről vagy botrányáról, az sajnos rossz helyen kopogtat.
Azahriah nevével először a 4k love klipje előtt találkoztam zenei előadóként - nyilván előtte én is Paul Streetként ismertem, mint mindenki, aki a 2010-es években nőtt fel. Már akkor is lenyűgözött az a spontánnak hangzó, de valójában nagyon tudatos és agyas stíluskeverés, amit abban a dalban is felvonultatott. Itt még nem volt szó reggae-ről vagy afrobeates megoldásokról, hanem főleg a standard trap és a gitár egyvelege dominált, szöveg- és dallamvilágban ordító Twenty One Pilots-utalásokkal fűszerezve. A 2021 nyarán megjelent debütalbuma, a Camouflage gyakorlatilag ezt vitte tovább, és már akkor is úgy éreztem, hogy ezt nehéz lesz megugrani: az angol nyelvű bemutatkozó lemez véleményem szerint az egyik legjobban sikerült alkotás lett a magyar színtéren az utóbbi években, tulajdonképpen pár hallgatás után örökre bent ragadtak a dallamok a fülemben. 2022 nyaráról inkább zeneileg ejtenék szót, a többit meghagyom a Borsnak és az egyéb szennylapoknak; a nyár eleji, Desh-el közös A ló túloldalán egy kifejezetten egyszerű és zömmel közepes album lett, pár kiemelkedő pillanattal, viszont nem is beszélnék róla sokat, mivel most Azahriah szólókarrierje érdekel minket igazán. A nyár elején kirobbant botrányra reagálva augusztus közepén kidobta a silbak című EP-t, ami minden túlzás nélkül szerintem a legjobb munkája, amit valaha elkészített. Hasonló színvonalat követett a tavaly májusi memento is, azonban hiába tartottam sokáig az év albumának, számomra érthetetlen dalszerzői döntések miatt év végére kicsit "elfáradt" nálam, így a 3 év hiátus után megkoronázott III. Krúbi könnyűszerrel letaszította a trónról.
Ennek ellenére ma is majdhogynem kifogástalan lemeznek tartom a mementót, többek közt azért is, mert szerintem a definitív Azahriah-dalt, az életmű eddigi csúcsművét, a deliriumot is ez az album rejti. Emellett itt kezdett el igazán ráérezni arra az elképesztően részletgazdag, ötletes hangszerelésre, ami miatt a mai napig Magyarország legjobbjának tartom. Az egyetlen problémám az, hogy sok dalnál úgy érződik, mintha visszafogná az ötleteit és feláldozná azokat a slágeresség oltárán. Így lett gyakorlatilag egy tökéletes zenei építkezés közepén favágó módszerrel kettévágva a kaotikus egy ház! és a hessdalen is, de e hozzáállással születhetett meg a téveszmék refrénét másoló 3korty (amit ennek ellenére nagyon erős slágernek tartok). Azonban amikor merte elengedni magát, olyan egészen hajmeresztő ötletek öltöttek testet, mint a már említett delirium és az introvertált dal. Ennek fényében tehát nehezen tudtam elképzelni, hogy sikerül egy éven belül megugrania ezt a szintet. De megcsinálta. Megint.
Első lelkesedésből is így gondoltam, viszont 1 hét alapos hallgatás után már tényleg teljes mellszélességgel kiállok amellett, hogy nem csak az eddigi legjobb Azahriah-albumot hallhatjuk, de jelenleg a magyar színtéren senki nem nagyon képes ilyen színvonalra. Olyan ez a lemez, mintha az eddig még csak csírázó őrületet most eresztené ránk teljesen. Itt nincs egyértelmű sláger, szemmel láthatólag Azit pont nem érdekelte, hogy most mennyire fogja meghódítani a slágerlistákat, és igaza is van: miért gondolkodna ebben, ha épp 1 hónap múlva fog történelmet írni a Puskás Arénában három estén keresztül? Minden eddiginél több apró hang és részlet rejlik ebben a lemezben, minden egyes hallgatás új élményt kínál. Még karibi hangzású dobok is belefértek a mixbe (kapu), és persze a végén egy egészen váratlan csavar - de erről később.
A már eddig hallott cipoe teljes verziójával kezdődik a skatulya I, amiről már a single-ként is éreztem, hogy befejezetlen, pedig benne van a potenciál egy nagyon erős dalhoz. A kézhez kapott teljes verzió pedig igazolja ezt: borongós, igazi magyar hangulatú dal ez, benne a népünkre oly jellemző útkereséssel - nem véletlen, hogy maga a dal is tulajdonképpen három teljesen eltérő ötletből áll össze. Az elejére hozzá csapott 2 perc pedig egy szinte pofátlanul erős, rockos riffeléssel végződik, ami után Azi a tőle már lassan megszokott társadalomkritikával osztja a felső tízezert. Azt pedig nem lehet nem értékelni, hogy egy ekkorára nőtt előadóban még mindig ott van az utolsó sorban megfogalmazott küldetéstudat: "magamat megmentettem, hát itt az idő másokat is." Az erős kezdés után érkezik Azahriah eddigi egyértelműen legbizarrabb száma: úgy is mondhatjuk, hogy a lesson csak a szokásos reggae-s dal az albumról, azonban sokkal több ennél. Itt már konkrét támadás indul a fülünk felé a folyamatosan érkező, megmagyarázhatatlanul jól működő hangeffektekkel, és Azi minden korábbinál arcba mászóbb előadásmódjával. Itt abszolút megértem, ha valakinek ez már sok, azonban én mindig is szerettem azt, ahogy egyedi akcentusokat alkalmaz és ahogyan bánik a hangjával, így ezt is nagy kanállal ettem elsőre is. A következő viadal, ha lehet, még jobb: míg az introvertált dal és a Tisztán iszom csak kacérkodott a mulatóssal, addig ez a dal teljesen megidézi ezt a műfajt, méghozzá pofátlanul színvonalasan. A társadalomkritika itt egy sokkal szarkasztikusabb köntösben érkezik ("kinek bűzlik a munka, de illatos a pénz"), a dal vége felé érkező váltás egy zakatolós trapes szekcióba pedig annyira tiszta, hogy arra nem lehet nem elismerően csettinteni. Az elsőként megismert mariana.árok fantasztikusan idézi meg az első album hangulatát, miközben tökéletesen mutatja, mennyit fejlődött Azahriah a camouflage óta: itt már tényleg csuklóból rázza ki pontos ütemben az angol-magyar nyelvváltásokat, a dal építkezése pedig helyből 10 pont. Ezután érkezik a lemez két legdirektebb dala: a yukata egy nagyon erős, táncolható elektronikus kísérletezgetés benne hatalmas dallamokkal, a kapu pedig egyértelműen a legkönnyebben befogadható, legslágeresebb szerzemény az albumon.
A záró tartarosz gyakorlatilag egy teljes különálló cikket érdemelne (lehet ez meg is fog születni), így most nem húznám sokáig a szót. Igen, próbáljuk megemészteni a tényt, hogy főleg az idősebb korosztályú rockerek és metalheadek által állandóan "nyávogósnak" és puhánynak becsmérelt Azahriah előhúzott a kalapból egy tökéletes metaldalt. Nyilván ordít róla a Rammstein, a System of a Down, de néhol még a Metallica hatása (mondjuk utóbbi nyilvánvaló, hiszen a Black Album a két másik említett csapatot is közvetve-közvetetten inspirálta, ahogy mindenki mást is a metalszíntéren, de erről majd augusztus 12-én kicsit több szót ejtek), azonban ennek ellenére is sikerült megőriznie benne a saját stílusát: a hangszerként használt háttérvokálok védjegyszerű megoldások, ahogy a dallamvilág is kilométerekről felismerhető. Emellett a tiszta-torzított váltások gördülékenysége és színvonala akaratlanul is az Iron Maiden Revelations és Infinite Dreams című dalait idézi fel bennem (utóbbi számnak Azi is bevallottan rajongója).
Összességében Azahriah egy olyan kiforrott, kerek és már-már félelmetesen precíz albumot húzott elő a kalapból, amivel bizonyítja, hogy gyakorlatilag két lépéssel mindenki más előtt jár a színtéren. Minden stíluselemet és zenei megoldást vegyít, amiről eddig ismertük, miközben minden dalban mutat valami újat magából és talán az eddigi legerősebb mondanivalójú lemezét készítette el. Azahriah ezzel a lemezzel csattanós választ adott azoknak, akik azzal támadták, hogy egysíkúak az utóbbi zenéi, és akinek az első 6 dal nem elég, azt a végén egy frenetikus metáldallal végzi ki. Általában nem szeretem, ha 25 perces és hétdalos albumokban gondolkodnak az előadók, de úgy tűnik, Azinak ennyi is elég ahhoz, hogy kiteljesedjen: a rengeteg kanyar és különböző ötlet miatt a jó értelemben érződik kétszer hosszabbnak a skatulya I a valós terjedelménél. Alig várom, hogy halhassam élőben is ezeket a dalokat májusban a Puskás Arénában.
Értékelés: 10/10
