Mielőtt még bárki nekem esne a címben tett kijelentésem miatt, említést tennék arról, hogy a Linkin Park visszatérésének sokáig én lettem volna a legnagyobb ellenzője. Ahogy teltek-múltak az évek, igazából le is mondtam arról, hogy ez megvalósulhat, elkönyveltem, hogy a zenekar, ami alapjaiban határozta meg a zenei ízlésemet 12 éves gyerekként, örökre megszűnt létezni. Életem legnagyobb hibájának tartom, hogy nem néztem meg őket a VOLT-on 2017-ben Chesterrel, hiszen 14 évesen úgy éreztem, van még időm látni őket. Éppen ezért felemás érzések kavarogtak bennem, amikor felröppentek, majd be is igazolódtak a pletykák, hogy női énekessel megtörténik a visszatérés.
Persze nem kellett sok idő, hogy bizonyítson a zenekar, mind Emily Armstrong koncertről koncertre fejlődő teljesítménye, mind az elsőként kiadott The Emptiness Machine roppant rokonszenvesnek bizonyult számomra, néhány élő felvétel megtekintése után pedig nem volt kérdés, hogy az összekuporgatott pénzem jelentős részét hajlandó leszek arra áldozni, hogy a Nova Rockon vagy Csehországban megnézhessem életem legmeghatározóbb zenekarát. Mivel szeptember 5-e óta tele van a csapattal a média, nem gondolnám, hogy lenne értelme részletesen belemenni a visszatérés körülményeibe, hanem inkább a zenére koncentrálnék, főleg, hogy pár véleményvideót és cikket elnézve ez eléggé a háttérbe szorult. A bulvárt és a megosztó kommenteket félretéve nézzük meg, milyen lett a Linkin Park visszatérése.
Kezdjük azzal, hogy párhuzamot vonnék egy korábban visszatért, hasonló cipőben járó zenekar visszatérésével: ez pedig az Alice in Chains. A helyzet gyakorlatilag ugyanaz: a zenekar alapítója és fő zenei agya énekes nélkül maradt. Egy olyan frontember nélkül, aki kérdés nélkül generációjának legjobbja volt, úgy emberileg, mint szakmailag. Layne Staley és Chester Bennington is a pótolhatatlan zsenik körét gyarapította, ezért mind Jerry Cantrellnek, mind Mike Shinodának nagyon óvatosan kellett cselekednie. Azonban az említett két úriember okos embernek számít: nem klónnal, hanem egy teljesen más karakterrel pótolták az elvesztett ikont. William DuVall bőrszínében, kisugárzásában, színpadi megjelenésében és torkában ugyanolyan eltérést képez Layne-hez képest, ahogy Armstrong kisasszony is nemében, hangszínében és előadásmódjában sem hasonlítható Chester-höz. Az elején leszögezném, hogy nekem kifejezetten tetszetős mindkét új tag szereplése: ugyan a dobok sose számítottak központi elemnek, de határozottan hallható, hogy Colin Brittain sokkal fiatalosabb elánnal és nagyobb dinamizmussal üti a bőrt Rob Bourdonnál, Emily pedig tündököl az egész albumon. Gyakorlatilag a Kurt Cobaint idéző rekedtes kiabálástól kezdve át a deathcore üvöltéseken át (!) az aréna rockos nagyívű dallamokig mindent kiválóan hoz, egyszerűen nem lehet eléggé dicsérni.
Természetesen az előző gondolatmenet ízlés kérdése, de amivel itt nem lehet vitatkozni, az bizony a dalok ereje. Ahogy annak idején az Alice, úgy Linkinék is az egyetlen helyes utat választották ebben az esetben: egy kvázi bestof-ot kapunk a From Zeróval, megidézve a zenekar munkásságának minden szakaszát, de közben kapunk előremutató dalokat is. A lényeg, hogy itt a 2007-től kezdődően minden albumon lépten-nyomon felfedezhető bátor kísérletezésnek itt nincs nagyon helye, ebben a bő fél órában 10 olyan dalt kapunk, amelyről céltudatosan lenyestek minden felesleges zsírt, és ezt nagyon jól tették. Szerencsére Mike elkerülte azt a csapdát, hogy a legnépszerűbb régi iskolát próbálja erőltetetten minden dalban megidézni, így ebből csak pár tételt kapunk: egyből a lemez elején figyel az egyik legerősebb kórussal és egy hatalmas üvöltéssel csatasorba álló Heavy is the Crown (igen, Emily, this is what we asked for...), a B-oldalon pedig a 2024-es év legaljasabban fertőző refrénjével kábító Two Faced hozza vissza a milleniumi évtizedet. Persze a nagyon modern című IGYEIH is ezt az iskolát képviseli, de számomra ez az egyetlen tétel az albumon, ami nem tartja a színvonalat.
Én mindig is a zenekar legkevésbé kedvelt 2010-es évekbeli lemezeit tartottam a legizgalmasabbnak (A Thousand Suns, Living Things), és szerencsére a zenekar ezen kevésbé közkedvelt albumok megidézése terén sem ad alább a színvonalból. A másodikként érkező Cut the Bridge erősen Minutes to Midnight hangulatot hoz, csak hogy jobb az azon a korongon szereplő tételek legalább felénél, míg a két frontember dinamikáját talán legerősebben kihasználó, eszement punkos-hardcore-os Casualty az összes The Hunting Party-dalt küldi a sarokba. A Stained 21. századi pop-rockja a Living Things legszebb pillanataihoz hasonlítható, de ezen dalok közül számomra a csapat legerősebb albumát, az A Thousand Suns-t idéző Overflow a csúcspont. Hidegrázós tripes építkezés, fantasztikus érzékiséggel előadott refrénnel, majd ahogy a kórus másodszor már teljes erőből (egyébként meglehetősen deftones-osan) csapja arcon az embert, menten azt hittem, hogy az égbe emelkedek. Ez az egyetlen dal, amit még úgy fél percig hallgatnék. A két csúcspont számomra azok a dalok, amelyek valahol a Linkin Park jelenét és jövőjét hivatottak megfogni: ilyen az Emilyt példaértékűen bemutató The Emptiness Machine, ami a zenekar valaha írt egyik legjobb dallamvilágával és hangulatával operál, az "I only wanted to be part of something" sor pedig a tavalyi év egyik legerősebb hookja.
